Az időjárás azt gondolta, ki tud fogni rajtunk – de nem! A kora reggeli szemerkélő eső ellenére csapataink tettre készen várták Lucát, hogy végre elkezdődhessen a várva várt reggeli torna. Na jó, lehet, hogy a lelkesedés csak bennem tombolt, de tény, hogy az úszás és a torna közül az utóbbira voksolt a csapat zöme. Így esett meg, hogy Noéminak ma szomorúan, de el kellett fogadnia, hogy reggel nem úszunk. A Luca torna csemegéje a közös bemutató gyakorlat volt, hiszen akadtak olyan feladatok, melyek elsőre nem sikerültek tökéletesen. A közös szenvedés csodákra képes, a csapatépítő erejéről nem is beszélve. De ahogy lenni szokott, minden tornaóra véget ér egyszer. Következett a – helyben sütött – péksütibe rejtett sonkás szendvics tízórai, majd irány a víz.
Onnan tudom, hogy nem csak okosak, de elszántak is a katamarán kalózok, hogy a második napra már felszerelték az összes hajót, és ki is vágtattak vele a nyílt vízre. Persze olykor volt némi puffogás, mert ha a kedvenc haverok épp a legnehezebb párost alkotják, akkor nem bandázhatnak a vízen együtt. De ez legyen életük legnagyobb baja. Léna félszeles pályával kedveskedett a merész legényeknek és leányoknak, amit perdüléssel tett igazán változatossá. Az eső elállt, a szerény lengedező észak nyugati szél frissült egy keveset, így semmi nem akadályozhatott meg minket az ebédidőig tartó gyakorlásban.
Az ebéd igazán nebuló kompatibilis összeállításban került feltálalásra. Gulyásleves házi friss kenyérrel és persze lekváros, no meg túrós palacsintákkal. Talán nem is kell részleteznem, a tányérok kiürültek. Ahogy az már felénk lenni szokott, a falatozást csendes pihenő követte. Mivel a szél egy kicsit váratott magára, katonai stratégiai játékok vették kezdetét a Hajógyári Kikötő friss, hatalmas zöld területén egészen addig, míg a szél meg nem érkezett. Naná, hogy hajóra pattantunk és mentük katamaránozni. Nagyon kedves lehetett a cselekedetünk az égieknek is, mert a szellő mellé egy kis napsütést is varázsoltak nekünk, így a bátran állíthatjuk, ez a délután is ragyogóan telt.
Szöveg, fotó: Rozsda
